„Kedves Igazgató Úr!
Tizenkét év óta minden hónap első hétfőjének munkaértekezletei az Ön felénk irányuló köszönetnyilvánításaival kezdődnek, amikor fontosnak érezhetjük magunkat, és azt hihetjük, hogy egyedül vittünk véghez bizonyos dolgokat, és ez az igazán jó vezetőt dicséri. Akkor elfelejtjük a sok munkát, nehézséget, amivel ezt elértük.
De Önnek igazán megköszönte-e eddig valaki a korai keléseket, a hajnali vezetéseket, a körülbelül 80 órás munkahetet, a végigdolgozott szüneteket, a támogatásunkra, segítségünkre szolgáló mindenben jelenlevőségét?
Egyenrangú kollégáinak tekint bennünket, de megérti azt is, hogy lehetnek iskolán kívüli problémáink, gondjaink, programjaink. Derűs személyisége azt a benyomást kelti, mintha soha nem lenne fáradt, ideges, velünk való viszonyában nem számonkérő, hanem együttműködő, alázatos.
Sok kolléga kapott már elismerést, díjat az Ön felterjesztése alapján, hiszen: „Tudod, a jó vezetőnek vészhelyzetben az első sorban a helye. De amikor ünneplés van soron, akkor a jó vezető a terem hátsó részében marad. Ha szeretnél együttműködni a körülötted lévő embertársaiddal, akkor éreztesd velük, hogy fontosak! Azáltal, hogy te magad alázatos vagy!”.
Sopron város Kiváló Pedagógusa díj méltó helyre került, mert ennyi munka után igenis kell, hogy a terem hátsó részéből valaki, ha csak rövid időre is, de az első sorban kapjon helyet. A tantestület nevében kívánom Önre Isten áldását!
Mi díjat adni nem tudunk, de legyen ez az értekezlet mégis különleges abból a szempontból, hogy most mi mondjuk egyszerű szóval: köszönjük!
