»Hét–nyolc éves lehettem, amikor Farkas apóval szekéren mentünk ki a földekre dolgozni. A határban átadta a gyeplőt: „Na, vezesd a lovakat, kis unokám!” – mondta. A lovak megérezték, hogy a gyeplő nem a gazda kezében van, és megbokrosodtak. Rémülten kiabáltam: „Jaj, jaj!”. Apó átvette a gyeplőt, egyet húzott rajta, és a lovak szépen poroszkáltak tovább. Ezt a történetet több évtized után fölidézve megfogalmaztam: „Az a jó, ha életem gyeplője nem az én kezemben van, hanem Gazdám kezében.«
Ezt a kis történetet használta hasonlatként Farkas István Lupus atya hétfői A szerepjátszástól a személyességig című előadásában, melyben öt lépcsőfokon keresztül mutatta be pedagógusainknak a lelki fejlődés útját, melyet bejárunk indulva a szerepek játszásától a „semmi” színpadán, és ha jól „közlekedünk”, a cselekedetek szintjén át elérünk a személyes Isten-szeretetig. Közben át kell lépnünk két határt: a megtérést és az átlényegülést. Az előadásból kiderült, hogy bár talán nem így gondolnánk, nem a megtérés a legnagyobb lépcső, hanem az átlényegülés, melynek nemcsak az életre hívása kíván áldozatokat és sok-sok lelki munkát, hanem a megtartása, a „bevésése” és az eszerint való élet is. S mi minden kell ehhez? Helyes önismeret, mennyiség helyett minőségre való törekvés, önakaratunk, önfejűségünk és a közgondolkodás felülírása, külső–belső harmónia, a szívek közössége, aztán ott van a gyeplő kérdése is… A pedagógusoknál ez sem könnyű kérdés – felvenni, a lovak közé dobni, újra felemelni, megtartani keményen, aztán átadni…?!
Számos nem könnyű, elmélyülést segítő gondolatot kaptunk Lupus atyától – mint például, hogy a jó rosszabb a legjobbnál… –, melyek feldolgozása időt igényel és talán többszöri alámerülést.
Farkas István Lupus atya 1967-ben lépett be a piarista rendbe, 1976-ban szentelték pappá. Az ELTE-n matematika–fizika, majd technika szakos tanári oklevelet szerzett, tanári pályáját a budapesti Piarista Gimnáziumban kezdte, igazgatóként tevékenykedett a kecskeméti, később a mosonmagyaróvári piarista gimnáziumban is. Aktívan részt vett a rendszerváltást követő egyházi iskolaszervezésekben, a Nemzeti Alaptanterv, valamint egy 12 évfolyamos hittantankönyvcsalád kidolgozásában is. Oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, valamint a Nyugat-magyarországi Egyetem mosonmagyaróvári karán is.
Írta: Horváthné Bertha Ágnes
