Mikor jelentkeztünk Böjte Csaba előadására, nem gondoltuk, hogy ennyire le fog minket kötni a program. Elsősorban utazni szerettünk volna, és egy kicsit ki akartunk szakadni a szürke hétköznapokból.

Megérkeztünk Budapestre, a Papp László Arénába: sötét volt, már rengeteg diák elfoglalta a helyét a kényelmes vörös székeken, és a telefonjuk vakujával világítva várták, hogy elkezdődjön az előadás. Leültünk, majd nem sokkal ezután kezdetét vette a műsor. A „Nem adom fel!” Alapítvány zenekara nyitotta meg a programot. Mindannyiunkat egyből magával ragadott és meghatott a látvány, hogy a fogyatékkal élő és ép emberek eggyé válnak a zene által. Az alapítvány vezetője, aki maga is tolókocsis volt, mellbevágó és szívekig hatoló beszédet mondott. Rávilágított arra, hogy egy sérült ember is élhet boldog-teljes életet, és hogy milyen tehetség rejlik ezekben a betegnek titulált, ám csodálatos emberekben. Az együttes két fő énekese vak volt, ám „Isten elvesz és ad”: a hangjuk lenyűgöző volt.

Ezután következett Böjte Csaba beszéde, ami felettébb elgondolkoztató volt és egy egyszerű, de annál fontosabb dolgot tisztázott velünk: „Merjünk kérni a Jóistentől, és Ő majd megsegít minket!”, szólítsuk meg Őt és legyen Vele személyes kapcsolatunk.

Amikor 6000 ember tapsolva állt fel az utolsó dalnál, szemükben fénylő könnycseppel, azt éreztük, hogy ez a közösség egyé vált, és mindenki lelkében ugyanaz zajlik le. Átéreztük a zene és a ritmus minden egyes pillanatát, megérintettek az elhangzott szavak. Egy elgondolkoztató, életre szóló élmény volt mindannyiunk számára.

Mende Mirtill